Vegyes érzelmekkel pillantottam az előre kikészített egyen
pulóverre; egyrészről, iszonyatos módon örültem annak, amiért felvételt nyertem
egy olyan iskolába, ahová gyakorlatilag mióta az eszemet tudom, vágyom. Azt
csinálhattam, amit imádtam, noha sokan mondták azt, hogy a szeretet hamar el
fog tűnni, s át fog fordulni egy groteszk utálatba, és figyeljem meg, heti
rendszerséggel fog a korcsolyám egy magas röptű ívben távozni az ablakon
keresztül. Erre csupán összeráncolt szemöldökökkel meredtem magam elé, mire a
felnőtt nevetve megpaskolgatta a vállamat, miszerint higgyem el, tudja, miről
beszél. Minden bizonnyal.
Másrészről, a kellemetlen idegesség is túlbuzgott bennem. A
szorongás, mint régi jó barátom, ismét felbukkant, és előre féltem az új
emberektől, valamint az idegen környezettől, amivel holnap fogok szembesülni.
Magamban ugyan ezerszer tettem ígéretet, hogy nem fogom az egészet elpuskázni,
és amellett, hogy hajtani fogok, barátokat is szerzek majd. Azt ugyan nem
sejtettem előre, ez mégis mennyire fog összejönni, de reménykedtem benne. Meg
abban is, hogy a következő napon nem fogok zombiként betoppanni (vagy ebben az
esetben bevánszorogni) a kialvatlanság miatt.
Nagyot sóhajtva tettem le a kakaós bögrémet az ágyam
melletti komódra, s eloltottam az olvasólámpát, amit közvetlenül az ágyam
mögötti falra fúrtak fel. Oldalra dőlve magamra húztam a vékony takarót, és
igyekeztem nem belelátni a sötétbe mindenféle rémlényeket. Ezért még megkergetem Haileyt!
Szorosan lehunytam a szemeim.
Menni fog!
